Az utóbbi években megfigyeltük a férjemmel, hogy a február a legnehezebb hónapunk. Ilyenkor motiválatlanabbak vagyunk, én sokat bajlódom a migrénemmel, és bizony nehezen megy a munka. Amikor összeházasodtunk, eldöntöttük, hogy a nászutunkat biztosan erre a hónapra időzítjük. Mivel a férjem munka kapcsán pár éve már járt a Grand Canyonnál, még akkor megfogadta, hogy egy nap együtt is visszatérünk, hogy nekem is megmutathassa azt a csodát. Így kötöttünk ki februárban az Usában.
Kilépés a hétköznapokból
Az utazás előtt eléggé izgultam, hogy tudok kilépni két hétre a vállalkozásomból, ami éppen annyi változáson megy keresztül. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy nagy szükségem van arra, hogy a 24 órában pörgő agyamat lestoppoljam és regenerálódjak, töltődjek. Egyre bővül a csapatunk, az ügyfélkörünk, a platformok, ahol jelen vagyunk, a sok-sok újdonság, a gyakori üzleti döntések, a tréningek… nagyon magas energiaszintet és figyelmet követelnek, a túlpörgésben alaposan ki is merültem.
Azt szerettem volna, hogy ez a két hetes kirándulás munkamentes legyen. Nincs digitális nomádkodás, nincs szabi alatti munka. Mission impossible? Kicsit úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki a gyerekét a család többi tagjára bízza. Egyszerre örül, hogy végre elutazhat a férjével, de közben aggódik, hogy lemaradhat a gyerek kalandjairól. Ilyen ambivalens érzésekkel kezdtem el szervezni a feladatok átadását.
Mi lesz veled, vállalkozásom?
A gondtalan utazási élményhez a csapattársaim a lehető legtöbb támogatást adták meg. Az utazás előtti egy hétben minden nálam lévő projektet szétosztottunk, átbeszéltük a döntési folyamatokat, egyeztettünk a partnerekkel, és megbeszéltük, hogy az instán is mesélnek nektek arról, éppen merre járok. Azt szeretem nagyon a csapatunkban, hogy értékek és minőség kapcsán nagyon egy lapon vagyunk. Nem kellett azon aggódnom, hogy miként etetik majd a gyereket, mert nem baj, ha nem úgy és nem olyan szendvicset adnak, mint én szoktam, ha a főcél megvalósul, a szendvics finom és minőségi, a gyerek örül neki, és még ők is élvezik a készítést. Így indulhatott el például a szabadságom alatt Bea és Dóri által az első zero waste-re törekvő prezentációs képzésünk. Egy kicsit Beás és kicsit Dóris, közben a megszokott módon Impactes is lett az új program.
Szóval klassz volt, hogy támogattak, hogy mindent nagy gondossággal vettek át. Teljesen biztos lehettem abban, hogy tudják, mikor mit és hogyan vezessenek. Nagyon-nagyon felszabadító volt a vállalkozásomtól így elszakadni. 😀 A csapattársaim mindent kézben tartottak, én pedig gondtalanul beleveszhettem a nemzeti parkok szépségeibe.
Csend, természet és lassulás
A szállásokat lefoglaltuk előre, de hagytuk, hogy ebben a két hétben a spontaneitás, az aktuális hangulatunk és megérzésünk vezethessen minket. Azt terveztük, hogy most a nagyvárosokat inkább kerüljük, és a természetben, a csendben szeretnénk minél több időt eltölteni. Órákat autóztunk, közben szóltak a kedvenc utazós dalaink, vagy barkochbáztunk, és nem győztük kapkodni a tekintetünket, ahogy az egyik természeti csoda követte a másikat. Mászkáltunk napsütésben langyosmeleg homokos sziklákon, ácsorogtunk óriási szélben a napfelkeltés Grand Canyonnál, szaladgáltunk hullámokban a Csendes-óceánnal, kerültünk homokviharba, vezettem a régi 66-os úton (míg a férjem büszkén örömködött, hogy végre vezetek, még akkor is, ha rajtunk kívül nem is volt más autó az utakon 😉 ). Belefeledkeztünk a végtelen sivatagi naplementékbe, és hosszú, csendes esti sétákat tettünk a kedvenc városunkban, Montereyben. Sokszor úgy éreztük, hogy most a valóságon, téren és időn kívül egy légbuborékban visz minket a szél.
A pillanat, amikor egy példaképeddel találkozol
A tájak mellett egy nagyon különleges élményben is részünk lehetett. A Szilícium-völgy peremén találkozhattunk Nancy Duarte-val, a legnagyobb szakmai példaképemmel. A férjem ötlete volt az egész, de erről külön írok majd nektek, mert annyi mindent kaptunk ettől a találkozástól, és már magának a találkozónak a megszervezéséből is bőven tanultunk. Most csak annyi, hogy nem a nagy tudása vagy az üzletasszonyi magabiztossága volt az, ami annyira megfogott, hanem a sok-sok apró emberi gesztus, amivel minket, a számára ismeretlen, kelet-európai idegeneket fogadta. Én ezáltal megkaptam azt az ajándékot, ha róla mesélek majd, akkor a személyes történetemet oszthatom meg veletek.
Feltöltődni jó
Elképesztő volt a sokszínű amerikai táj és a Nancyvel való találkozás, mégis az egész utazásban az volt a legszebb, hogy együtt lehettünk a férjemmel távol a zajoktól, emberektől, és csak egymásra figyeltünk. (Meg persze a férjem az amerikai gépekre is, “mindegy milyen, csak motorja és kereke legyen”.) 😅 Megfogadtuk, hogy minden februárban idehaza is elvonulunk pár napra a természetbe, hiszen minket ez tölt fel a legjobban. Már egy hete újra itthon vagyunk a szeszélyes, szürke februárban, és annyira jó felidézni a kolibrik repkedését az óceánparton, a friss virágillatot, ráadásul most már február vége van, úgyhogy mindjárt itt is beérkezünk a tavaszba. Kaptam egy plusz lendületet a folytatáshoz.
Remélem, hogy ti, akik hozzánk hasonlóan nehezebben bírjátok a februári szürkeséget (vagy bármilyen más hónapot az évben), találtok valami olyan dolgot, élményt, kikapcsolódást, ami titeket is átlendít ezen az időszakon. Én most igyekszem megosztani a környezetemmel azt a sok-sok vidámságot és szeretetet, amivel újratöltöttem magam.
