Nektek is van olyan ismerősötök, aki mindig lélegzetállító sztorikkal kápráztat el titeket a péntek esti baráti találkozó alatt? Amikor elkezd beszélni, megváltozik a légkör. Minden szem rá szegeződik, a társaság vele együtt izgul és nevet a történet egy-egy fordulatánál. “Igazi történetmesélő”, “imádja, ha a figyelem középpontjában van”, “olyan természetesen beszél mások előtt” – gondoljuk róla.
Vagy nézzünk egy másik helyzetet: ismét elérkezett a negyedéves értékelő, s mind a 160-an bepréselődtetek a nagyterembe, hogy meghallgassátok a vezetőség beszámolóját. A sok száraz, számokkal és adatokkal teletűzdelt prezentáció után a pénzügyi vezető olyan motiváló beszéddel áll elő, hogy az egész szervezet egy emberként bólogat és válik izgatottá a következő 3 hónap kihívásaival kapcsolatban. “Egy igazi motivátor”, “elsöprő karizmája van, ami magával ragad, amikor beszél”, “mindig ő az, aki a legjobban fenntartja a figyelmünket” – gondolják róla a kollégák.
A jó prezentációs készségekkel rendelkező ismerőseinkre, kollégáinkra, előadókra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint valamilyen modern kori Herkulesekre, akik félistenként, valamilyen különleges képességgel születtek erre a világra. Jó előadónak lenni egy olyan különleges adottság, amellyel csak bizonyos, különleges karizmájú emberek rendelkeznek. Valami olyasmi, amire születni kell.
Egy post-it, ami megváltoztatott mindent
A mai napig emlékszem az egyik első egyetemi napomra, amikor magyar állam- és jogtörténet órán be kellett mutatkoznunk a többiek előtt. El kellett mondanunk, hogy milyen jogterület érdekel bennünket. Borzasztó nagy kihívás, mi? Én voltam az utolsó, úgyhogy 20 percig a pad alatt remegő térdekkel vártam, hogy ezt a három mondatot végül én is kipréselhessem magamból.
Az első diákszervezeti gyűlés vezetésekor borzasztó hálás voltam, hogy a Corvinuson vannak előadói pultok, ami mögé bebújhattam. A tovább gomb nyomkodásával pedig úgy kapaszkodtam a billenytűzetbe, mintha anélkül lezuhannék a harmadik emeletről.
A HVG állásbörzén az előadónk felkonferálását vagy 20-szor elpróbáltam, mielőtt élesben kiálltam volna. Nem tudom mitől féltem a legjobban, hogy a színpadon az egyesület nevét, az előadó nevét, vagy a saját nevemet fogom elfelejteni. Az más kérdés, hogy ezen a három információn kívül tényleg semmi mást nem kellett elmondanom. Úgyhogy azért nem volt ez egy akkora falat, mint amekkorának én láttam.
Két évvel később, 2015-ben, amikor egy kutatásomat prezentálhattam, egy kis post-ittel mentem fel a színpadra, amelyet beragasztottam a pult belsejébe. Megtöröltem az izzadó tenyereimet a szoknyámban, megnyitottam a prezentációmat, a kezembe vettem a presentert majd rákattintottam az első diára. Vettem egy mély levegőt, végigpásztáztam a közönségen és rápillantottam a post-itre: “Nagyon sokat dolgoztál azért, hogy itt állhass, most élvezd ki!” Majd csillogó szemmel, lelkesen elmeséltem az ott ülő kutató társaimnak, hogy mire is jutottam hónapok munkája alatt. Észrevettem, hogy páran milyen élénken figyelnek. Láttam, hogy a zsűri lejegyzetelt néhány dolgot. Éreztem, hogy tudatosan mozgatom a kezeimet, nem remeg a hangom és két lábbal állok a földön. Életemben először jöttem le úgy a színpadról, hogy egyrészt emlékeztem arra, hogy mi történt a 15 perc alatt, másrészt pedig elégedett voltam magammal, úgy éreztem, hogy amit lehetett, azt kihoztam a pillanatból.
Embereket megmozgatni
Ugyanezen év nyarán jött a következő kihívás: egy vezetőképző táborban beneveztem egy TED-szerű eseményre előadóként. Angolul előadni, 60 nemzetközi fiatal előtt, egy olyan témában, ami igazán személyes és fontos számomra, alig egy délután felkészüléssel – határozottan kilométerekre voltam a komfortzónám határától. Ráadásul a szervezők betettek az első helyre, amit a beszéd előtt 10 perccel tudtam meg – tényleg ezt kell csinálni valakivel, aki előzetesen elmondja, hogy az introvertáltságáról szeretne beszélni? 🙂 És igen. Nem volt tökéletes a beszéd, a kezemben lévő jegyzeteim remegtek a kezemben, egyszer elvesztem a sorok között – s mégis többen odajöttek hozzám, hogy megöleljenek, mert annyit segített nekik a beszéd. Minden sután elmondott fél mondatért hálás vagyok, hiszen először tapasztalhattam meg, hogy egy beszéddel hogyan lehet üzenetet átadni és embereket összekapcsolni, megmozgatni.
Az öt egymástól független történet valahol aztán mégis összeér. A nyilvános beszéd az egyik legnagyobb félelmem volt, s majdnem elkönyveltem magamban, hogy én ebben nem vagyok jó. Hiszen ahogy a fenti példák is mutatják, egyáltalán nem voltam herkulesi született tehetségnek mondható. A diákszervezeti munka, a tudományos diákköri konferencia és a vezetőképző azonban erős külső nyomásként nehezedtek rám, s állandóan prezentálói helyzetbe kerültem. Ami korábban kihívásnak bizonyult, a legközelebb már a kényelmi zónámban volt. S észrevétlenül néhány év alatt addig tágítottam ezt a kényelmi zónát, hogy azon kaptam magam, hogy én ezt élvezem.
Többé nem remeg a térdem, nem remeg a kezem, nem remeg a hangom. Elkezdtem improvizálni. Reagálni a közönség érzelmeire, néha beszúrni egy-egy humoros megjegyzést. A gátlások legyőzése pedig segített abban, hogy amikor a színpadra állok, a teljes szívemet a közönségemnek adhassam, őszintén és önmagamhoz hűen. Ja, és nem utolsó sorban olyan szakmát is választottam, ahol mások előtt beszélni a munkám mindennapos része…
Akkor leszel jó előadó, ha elhiszed, hogy jó előadóvá válhatsz
Trénerként számtalan témában tartok tréningeket, mégis azt gondolom, hogy a prezentációs készség az egyik legkönnyebben és leglátványosabban fejleszthető skill. Hiszen a saját bőrömön tapasztalhattam meg, hogy a legfontosabb prezentációs készség nem a hangszín, a természetes történetmesélői tehetség vagy lehengerlő testbeszéd, hanem az a hit, hogy gyakorlással egyre jobbakká válhatunk. A fejlődési szemléletmód (“growth mindset”) azt jelenti, hogy meggyőződéssel hiszed, hogy a képességed fejleszthető. Nem kell, hogy már holnap félelem nélkül állj ki prezentálni, azonban az önbizalmad folyamatosan nőni fog, ahogy újabb és újabb kihívásokat teljesítesz. Ha mindig van következő lépcsőfok.
Az átlagos felfogás szerint az, ha nem vagy elég jó, egy állapot, egy helyzet, egy fogyatékosság. A fejlődési szemléletmód legcsodálatosabb ajándéka ezzel ellentétben az, hogy pont azért kell fejest ugrani valamibe, mert az ember nem elég jó. És hogy könnyen fog menni? Nem. Remegni fog a lábad, el fog csuklani a hangod, először nem fog átmenni az üzenet. Ez a folyamat szépsége, a tanulás öröme. Mi szégyellni való lenne ebben? Nem tiszteletre méltó az, ha valaki hatalmas erőfeszítések árán napról napra tanul, s közben látszik is rajta, hogy a fejlődés hihetetlen élvezetet okoz számára? Ha legközelebb megkérnek, hogy prezentáld a csapat eredményeit, mondj igent! Ha lehetőséged van beszélni egy konferencián, mondj igent! Ha képviselheted valahol a szervezeted, mondj igent! Senki nem vállalja, hogy elmondja a toastot a barátaid esküvőjén? Mondj igent!
Ha pedig biztonságos környezetben szeretnéd próbálgatni a prezentálói szárnyaidat, sok szeretettel várunk a következő Impact Lab prezentációs kísérlező laborban, 2019-ben indul a 4. generáció!
