“Nem tanulom meg fejből a beszédet!” – szegezte nekem egy ügyfél, mielőtt még egyáltalán nekiálltunk volna a felkészülési folyamatnak. Különös, hogy milyen sokszor látunk fekete-fehérnek egy szituációt. Mintha csak két opció közül választhatnánk, és ráadásul még azelőtt dönteni akarnánk, hogy egyáltalán teszteltük volna a működésünket.
Pedig ebben a helyzetben, ha előzetesen döntenél, az olyan lenne, mintha próba nélkül vennél meg egy ruhát vagy egy öltönyt. Utólag persze hibáztathatod a gyártót, az indiai varrónőt, az alkatodat vagy a barátodat, aki azt mondta, hogy neki tuti bevált.
De mi lenne, ha magadra fókuszálnál? Mi lenne, ha először megnéznéd, hogy éppen az a beszéd, az a téma, az a környezet mit kíván meg, hogyan fogsz a legjobban működni? A döntésednek ráadásul nem is kell arra korlátozódnia, hogy akkor most érzésből vagy betanulva. A gyakorlás során megtalálhatod azokat a részeket, amiket megtanulsz fejből, és lesznek történetek, gondolatok, amiket szabadabban improvizálva hatásosabban és természetesebben tudsz megosztani.
A megtartott mondatok
Amikor már biztos vagy a szöveg felépítésében, és majdnem minden gondolat megtalálta a maga helyét, megvan a konfliktus, a váltások, a történetek helye, az adatokat izgalmassá tetted, és ami visszavan, az már csak némi finomhangolás, apró módosítás, akkor jöhet a próba. Nem egy, hanem több!
Amikor a TEDxYouth beszédekre készülök az előadókkal, többször jött már elő az a kérdés, hogy fejből kell-e tudni a szöveget vagy sem. Volt olyan, aki az elején a legmagabiztosabban állította, hogy ő ugyan nem fogja megtanulni a beszédet, mégis 80%-ban megtanulta. A próbák során a társai visszajelzései segítették abban, hogy megtalálja, mik azok az egységek, amiket mégis csak érdemes szóról szóra megjegyezni. Már csak azért is, hogy ne járjunk úgy, mint a félálomban született, de le nem jegyzett, aztán jól elfelejtett ötletekkel. Amikor sikerül olyan mondatra, szófordulatra lelnünk, ami igazán a miénk, amikor azt érezzük, hogy ezt most úgy mondtam el, ahogy azt igazán, szívből szerettem volna, akkor azt jegyezzük le, és tanuljuk meg. Ezek a sallangmentes, letisztult mondatok könnyen válhatnak előadásunk legemlékezetesebb pillanatává.
Mindig különleges élmény megélni a készülés során a résztvevőkkel azokat a helyzeteket, amikor egy-egy kérdés révén – ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ásunk az üzenetben -, egyszer csak elhangzik részükről egy mondat, ami hirtelen az előadás esszenciájává válik. Mindent megmagyaráz. Ilyenkor sokszor gyermeki meglepettséggel néznek rám: “Ezt tényleg én mondtam? Ez elég jó. Nem is tudtam, hogy ilyet tudok mondani. Ezt most gyorsan leírom.” – Na amikor ilyet érzel, akkor ezeket a mondatokat érdemes neked is leírni és megtanulni.
A kukába dobott mondatok
Mi van akkor, ha a megtalált mondatot mégis újra és újra elfelejtem? Az egyik első, diákként tartott tréningemre megtanultam egy nagyon hangzatos definíciót. Úgy éreztem, azt nem mondhatom másként. Az a mondat tökéletes. Jó sokat gyakoroltam, vagy százszor elmondtam, de abból egyébként 98-szor el is rontottam. Egyszerűen nem kúszott be a fejembe, valami blokkolt. Csak ellenben azzal, hogy a “Végre itt a nyár” dal 4. soránál mindig lálára váltok, mert nem jut eszembe a szöveg, itt sete-sután hebegni-habogni kezdtem. Utólag visszatekintve, nem tudom, mi volt, ami afelé hajtott, hogy azt gondoltam, sebaj, ott biztos menni fog, és csak erőltessem. Talán az iskolai versmondások emléke jött vissza. “Nincs olyan, hogy nem megy bele a fejünkbe” – mondta a tanár. De ez, bizony akkor és ott nem ment. Úgy belebicsaklott a nyelvem, a gondolatom, hogy ezáltal a definíció erejét sikeresen ki is oltottam.
A következő beszédeknél már elkezdtem odafigyelni ezekre a jelekre. Nem akartam a saját konokságom miatt csorbítani az üzenet erejét. Megértettem, hogy vannak szavak, kifejezések, amikkel nem passzolunk, és amiket erőltetni nagy ostobaság lenne. Felfedeztem helyettük azokat a szinonimákat, szófordulatokat, amivel az üzenet nem sérül, de én komfortosan érzem magam. Most már azokat a mondatokat keresem, amikkel azonosulni tudok, amik biztonságosan beraktározódnak a gondolataimba.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ha egy-két próba után nem jegyzek meg valamit, akkor már mehet is a kukába. Van, hogy kell az erőfeszítés, a versszerű rögzítés. De ha a próbákon újra és újra belebonyolódsz egy-egy gondolatba, akkor ott érdemes megállnod, és stratégiát váltanod. Van egy Exupéry-idézet, amit nagyon szeretek. Egy olyan gondolat, amit nem tudok a saját szavaimmal helyettesíteni. Ugyanolyan tökéletesnek érzem, mint akkor ott, azt az elrontott definíciót. De itt is valahogy legtöbbször belegabalyodok. Ezért felírtam egy kis kártyára, és felolvasom. Gördülékeny és természetes mozdulattal elővett kártya és onnan felolvasott gondolat is lehet erős.
Sok eszköz van a kezünkben, csak keressük meg azt, ami akkor és ott a legjobbat hozza ki belőlünk.
Ha nem tudod eldönteni, melyik mondatokat tartsd meg, tanuld meg, akkor keress minket!
